Frida, ahogy én látom...

Nincs komment, mert totál ideg vagyok a nyomi adobe-tól, hogy eltűnt és nem tudom újra telepíteni, így maradt Frida Kahlo...

Ketten...

Hogy készen van-e a házi? Érdekel? Mindkettőre erős nem-et válaszolok, de legalább készítettem a héten egy portrét, ahol a modell szeme, ha a valóságra visszavetítenénk, akkor a homlokán helyezkedne el (ki mondta, hogy nem hiszek a harmadik szem varázsában?). Illetve festettem egy valamit, amire az első rátekintő a következő kérdést tette fel: valami baj van?
Szóval lehet, hogy a héten termékenyen alkottam a felejthető képeket, de legalább frusztráltságomat nem élő emberre vetítettem ki.
Ennyit az alkotás terápiás díjazásáról.

Négy szín és némi akril

Konklúzió mindenféle előzmény nélkül: sose tegyél le filctollat egy gyerek elé, főként ha az testileg kifelé halad már az életből, de szelleme még mindig csillogva kezd szárnyalni, mikor meglátja a sok kis színes rudat.

Fába szorult féreg...vagy amit akartok

Egy kedves ismerősöm szerint, kinek megadtam ennek a blognak a címét, igen furák ezek a naiv festészetet imitáló alkotások. Nos, akkor - bár nemcsak az ő kedvére -, de itt van egy újabb naiv alkotás.
Nincsenek szabályok, pontosságok. Egyetlen dolog dominál, hogy mint egy őrülten a mélyből kifelé tekintő borderline egyre hatalmasabb tempóban evickéljek kifelé a negatív hullámok röhögő súlya alól. De ez a hasonlat - border és én - pusztán pátoszi eredetű. Kapcsolatunk nincs, nem is volt, és nem is lesz. Mindössze a kép teremtésének hangulatát akartam kifejezni vele.
Nem elég, hogy írok egy másik helyen blogot, hisz nem mindig kap el a verbális kényszer a "hüphüp" gondolataim kifejtésére. Erre a megoldatlan és könyörület nélkül feszítő helyzetre remek eszközként vigyorog rám az ecset és a színek világa.
Nos, íme a kép, mely pusztán egy lélekürítés volt mindenféle tudás mellőzésével.
És hogy miért is rakom fel mégis? Akik velem járnak egy csoportba, azok gyengéd mosolyra fakadnak most és hatalmas fejbillentésekkel nyugtázzák kijelentésem, mely szerint az exhibicionizmus és én egy napon születtünk.
Szóval tudom, hogy technikailag egy semmilyen képet készítettem, de azt is tudom, hogy mekkora erőt adott ahhoz, hogy a mindig gyűlölt hétfőt újraértelmezzem.

Első tárlatvezetésem

Ez nem jött össze, hiába is kulcsoltátok imára kezeteket, megtaláltam a kábelt, fel tudtam tenni a gépre a festményeket (mily elbizakodott kifejezés: festmények).
Szóval, íme az első tárlatvezetésem!
Így jártatok!

Az első kép a modellt ábrázolja (szegény látta, és még tetszett is magának, hát mit ne mondjak, elég rossz véleménnyel lehet magáról).

A második kép hiába is felismerhetetlen (nyugi, ez nem a modell egy másik portréja), szóval az egyik festmény másolata.
Legalább színeket tudok keverni, nemde? Valahol el kell kezdeni.

Harmadik kép, mint aláírásom és fémjelzi, egy igen szabadon értelmezett reprodukálása a feladatnak. De hát ugye az egyéniség kinyílása a fontos, nem a műtárgy csempészési projekt bővítésébe akarok betörni, mint legjobb festményhamisító.

Negyedik kép egy önarckép. Hogy a hasonlóság a valós külsőm és a színek által felvetített kép közt nem sok vonást mutat, az megint betudható a szabályoktól mentes képformálásnak (hülye lennék azt mondani, hogy nem tudok festeni, és rajzolni, ezért a torz ábrázolás).

Ötödik kép. Van értelme hozzáfűzni bármit is? Inkább csak jó röhögést kívánok hozzá!

Egyébként meg ha folyamatosan csak ilyen képeket fogok feltenni, azért simán lehet hibáztatni Esztert, ki szerint anatómiailag borzalmasan alulfejlett vagyok, viszont példaképemnek tekinthetném Philip Guston munkásságát.
Ergo: Anditól felmentést kérek az órái látogatása alól, nehogy csorbuljon egyéniségem és elvesszem szűzies ujjaim vonalvezetési sajátosságát (Szerintem Andi nem bánná, ha végre egy csendes órát is tarthatna.)

Hát ezt nem ússzátok meg.
Igaz, kegyelmes vagyok, és még nem teszek fel képet, de ez pusztán a véletlen szerencsés műve, mivel nem lelem a kábelcsatlakozót.